Szülinap

Egy városban, ahol az emberek egy élet munkáját tíz négyzetméteres ingatlanokba fektetik, már-már erkölcstelenül nagy ez a lakás. Teljes kiterjedésével szerintem a házigazdák sincsenek igazán tisztában, mindig akad egy mellmagasságban elhelyezkedő kilincs, amely egy újabb helyiségbe vezet. Talán csak a belmagasság biztos: kb. hat méter, mint az utca végében tetőző Szajna (a hidak pillérjei alatt egy gumicsónakot is alig lehetne átpréselni). A hálószobából a Tudományos Akadémia tizenhetedik századi épületére látni, a lomtárból Voltaire szobrára, a nappaliból pedig a szépen rendben tartott kertre, amelynek létezését aligha sejtik a rue de Seine járókelői. Megnézem magam a négyméteres tükörben, egészen természetesnek látszom. A többi szülő is igyekszik megőrizni a hidegvérét: nem járkálnak elkerekedett szemmel, nem próbálják méteres léptekkel lemérni a falak közötti távolságot. Gondolom, majd otthon kommentálják a fotókat, amelyekről néha szándékosan lemarad a gyerek, hogy minél több látszódjon a lakásból. Vilmát minduntalan szem elől tévesztem, XIV. Lajos lehetett így a gyermekeivel: mindig pont egy másik szárnyban játszottak. A tetovált alkarú, kövérkés animátortól a gyerekek furcsamód nem tartanak, bár szerintem annyira betéptek a mértéktelen gumicukor-fogyasztástól, hogy akkor is csak hisztérikusan nevetnének, ha potyogni kezdenének a mennyezetről a klasszicista stukkók. Most például meglepően gyorsan sikerül libasorba állítania őket az ajándék-halászathoz. Mindenki nyer. Gumicukrot. Azt kívánom, bárcsak ott lenne a szakállas dagadék, amikor a cukortól túlpörgött Vilmácska este tizenegykor úgy handabandázik a szobájában, mint egy kitagadott főnemes.