Mindig kell egy barát

A Hölgy utcai iskolában elkezdődött a tanítás. Ismerős rossz érzéssel tülekedünk az osztályterem felé. Kevés az ismerős arc: az élelmesebb szülőknek sikerült szívós munkával kimenekíteni gyermekeiket. Tanulhatnánk tőlük. A veterán tanítványok megtizedelt sorait első éves apróságokkal töltötték fel. Ők bömbölnek reggelente az ajtófélfába, vagy anyjuk lábába kapaszkodva. Jó lenne valamivel biztatni őket. Mondhatnánk például, hogy a tanárnő hiába imbolyog fenyegetően koturnus-szerű cipőiben, még egyetlen gyereket sem taposott agyon, és feltehetőleg lila kontaktlencséi mögül is észlel valamit a környezetéből. Kicsit nagy neki a feladat, de legalább szépen rajzol (sokszor a gyerekek helyett is – érdemes megnézni a füzetekben az önarcképnek szánt egyenemberkéket), és nem rosszindulatú. Segítőjéről ugyanezt már nem lehet elmondani. Ez a nyugdíj előtt álló fekete asszony csak akkor köszön vissza, ha előtte hónapokig hízelegnek neki. A gyereket is csak ebben az esetben hajlandó dédelgetni (feltéve, ha nem fekete, de feketéből úgyis csak egy van). Egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról, mint Tarzan, vagy Alain Delon, és rendíthetetlenül hisz sajátos pedagógiai elveiben („ha nem veszed fel a kabátod, nem szeretlek”.) Kicsit bosszantó, hogy az egyik anyukának (barátunknak?) köszönhetjük, hogy Vilma még egy évet tölthet e kivételes emberpár társaságában. Elég volt mélyen belenéznie azokba a lila szemekbe, és kijelentenie, hogy Vilma és kislánya elválaszthatatlan barátok. A lila szempár tulajdonosának nem tűnt fel a dolog, de annyi más sem, így nyugodt szívvel húzta le Vilma nevét a távozók listájáról.