Rentrée

„Hallgatni akartam. De aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni.”

Az, hogy Andrés hét hónaposan áll, és finoman oldalaz a járókában, talán nem esemény. Az viszont igen, hogy nekifeszül a fatákolmánynak, és a nappali közepe felé kezdi tolni. Engem legalábbis megszólít a pillanat erős vizuális töltete. Ez már nem elhallgatásra ítélt, bájos baba-dolog, hanem sírós-nevetős karikatúra. Mint az éjjel él/eszik, nappal alszik/koplal életforma, amely óhatatlanul vallási hasonlatokra ragadtatja az embert. Már majdnem eltelt harminc nap, mióta először jártunk a bölcsődében, és nem tudni meddig folytatható még ezt a ramadánszerű életvitel. Andrést egyébként hamar megkedvelték, amiben valószínűleg nem csak féloldalas, Harrsion Ford-i mosolya játszott fontos szerepet, hanem az a derűs kiszámíthatóság is, mellyel mozgalmas éjszakáira készülődik. Míg a hosszú szieszták után csalódottan kóstol tápszerbe, gyümölcspürébe (pfuj, köszönőviszonyban sincsenek az anyatejjel), mi (itt, fáradt szülők) mozdíthatatlannak tűnő szeptemberi napokat görgetünk magunk előtt. A franciák a rémületes „rentrée” kifejezéssel illetik ezt az ideges, formáját állandóan változtató kő-rengeteget.