Teruel

A terueli szerelmeseket a XIII. század óta konzerválja a város levegője. A két múmiát az sem tudta kikezdeni, hogy évtizedekig egy üvegezett szekrényszerűségben álldogált. Diego és Isabel ma már a jól megérdemelt vízszintesben pihen. A kettesben töltött évszázadokhoz testük fölé emelt, neogótikus szobraik igyekeznek kedvet csinálni. A mi lehetőségeink csak egyetlen hétvégére korlátozódnak, de az elmúlt évet tekintve, ez is óriási előrelépés. Teruel ráadásul valóságos kis Toledo, a katedrális festett tetőszerkezetétől már-már könnybe lábad a szemem. Valahogy mégis kiszúrom a mudéjar tornyok tövében hagyott babakocsit, a napon várakozó sorból árnyékba evakuált kisfiút. A vacsoránál szégyenszemre Vilmácska fényképeit nézegetjük, összefoglaló jelleggel, születésétől napjainkig. Egészen Albarracínig kell menni (még 38 km), hogy újra ismerős legyen a függetlenség érzése. Mire a fejemben visszhangzó “náná!! náná!!” is elhallgat végre, az aggódó nagymamából büszke nagymama lesz Zaragozában. Némi féltékenységgel képzeljük el a nyomában - immár önállóan - totyogó unokát. Úgy látszik, a csecsemőknek sem árt, ha kicsit fellélegezhetnek.