Unterman

Vilmácska és én olyanok vagyunk, mint a Rippel fivérek: meghökkentően szabályos alakzatokat formálunk a térben. Főleg hajnal felé. Hat húszkor én vagyok az F szára, ő a felső keresztvonal, hat huszonötkor egy foghíjas E-hez asszisztálok, hat harmincra tökéletes L lehetnénk, de inkább felkelek. Elég volt az ábécéből. Általában az éjszaka közepén jövök untermankodni erre a rozoga kanapéra. A nyuszilámpa fénye perzsel, mint a délszaki nap. Nyugodtan kikapcsolhatnám, ha nem félnék a sötéttől. Nem tudom, Vilmácska mitől fél, de szinte minden éjszaka felsír. Aztán kezdődik a jól begyakorolt koreográfia. A szakaszos alvás előnye, hogy minden álmomra tisztán emlékszem. Reggelre rengeteg élmény gyűlik össze, a testem viszont sajog. A tartóember izomlázra panaszkodik.