Nyuszik

Minden nyúlnak több személyisége van. Vilmácska talán éppen ezért szólítja őket nyusziknak, akkor is, ha egyedül vannak. Ezt a filigrán példányt például kétpercenként kell ki-be rakosgatni. Énjei valószínűleg nem tudják eldönteni, hogy a babakocsiból csodálják a boulevard Diderot-t, vagy inkább elrejtőzzenek. Végül győz a kalandvágy: a keskeny plüssvállak alázatosan préselődnek a nejlonheveder alá. Ő legalább nem fog kirepülni az első zökkenőnél, mint a beszíjazatlan Vilmácska. Teljesen véletlenül keveredtünk az árnyas fák alá, ahol a békebeli hangulatot a tetovált lábak körül tébláboló pitbullok teszik fiatalosabbá. Eredetileg vendégségbe metróztunk volna, de a tizenhatodik megállónál Vilmácska fenyegetően krákogni kezdett. Nem hibáztatom, a huszonharmadiknál valószínűleg már én is öklendeztem volna. Így legalább miénk a napsütötte délután, a parkosított viadukt tenyérnyi bambuszerdeje, a Port de l’Arsenalban veszteglő hajóhad és a Jardin des plantes kavicsos homokja, amely olyan jól illik a padok réseibe. Lassú leszámolás ez a kilométerekkel, meg a látványos távolodás gyerekes pedagógiájával. Kezdetben Vilmácska még bátorítóan utánam integet, de később már fel sem néz a bokortépkedésből. Négy órával később, és nem sokkal az után, hogy egy hozzám közelálló kétéves a nyílt utcán kicsavarja a kezemből a fagylaltoskanalat, végre asztalhoz ülünk. Húsi! Ez spanyolul körülbelül ugyanúgy hangzik, mint a magyar cica. Vilmácska, akiben több személyiség is békében megfér egymással, egy jóízű nyávogással kapja be az első falatot. A sokat látott fehér nyuszik fázosan rezzen össze.