Saint-Malo

- C'est pas casa, c'est ház - világosítja fel Vilmácska édesanyját a kerek ablakú, robosztus épületre mutatva. Akár hobbitok is lakhatnának itt, de én inkább jómódú párizsiakra gyanakszom, akik csak idényjelleggel mászkálnak mezítláb, Frodót idéző háromnegyedes nadrágjaikban (pantacourt). Akkor is szinte kizárólag azon a kietlen, cuppogó síkságon, amelynek végében diszkréten várakozik a tenger, hogy este tíz után ráérősen behabzsolja a napot. Biztosan bretonokal is találkozunk, talán ők azok, akik beletaposnak a gázba, amint át akarunk menni a zebrán, vagy talán azok, akik a semmi közepén szoktak előzékenyen útba igazítani. Vajon ma hol fogunk pánikszerűen leszállni a négyes buszról? A sok gyaloglástól már húzzuk a lábunk, mint Vilmácska, amikor a Misi Mókus dévédével sikálja végig az előszoba folyosót. Ha valaki arról faggatna, hogy gofriba, olvasztott csokoládéba vagy almapürébe rejtse az émelygés elleni orvosságot, arra inteném: haladéktalanul szerezze be a szirupos változatot. Naphosszat a tenger szót ismételgetem, de a pisciná-nak jóval nagyobb sikere van. Esténként a szálloda felé gázoló, mellükig merült szirteket utánzom az uszodában. Csak én nem a dagállyal küzdök, hanem két makacs kis kézzel, akik nem értik, miért nem akarom már végre elengedni őket.