Otthonos Bábel

Kicsit féltünk a bölcsődekezdéstől, vagyis inkább attól a pillanattól, amikor Vilmácska megérti, hogy a Zaragozában begyakorolt felszólító mondatok hatásfoka Párizsban nulla, hiába szerepelnek benne tökéletes számú, esetű és nemű névmások, amelyeket én kettőből egyszer szoktam eltalálni, már ha megkockáztatom őket. Azoktól a magányos percektől tartottunk, amikor a zavart hallgatásnál aligha lehet többre számítani pedig az ember gyakorlatilag csodát művel, mintha rajzos útmutató nélkül rakna össze egy IKEA-szekrényt. Az első napi, lelkes „Hola, Baptiste!” egy keserű csalódásokból álló széria első állomásának ígérkezett. Már-már gyanús volt, hogy a következő napokban semmilyen nyugtalanító hír nem jött a bölcsődéből, otthon meg tovább szaporodtak a spanyol szavak: merészebb pillanatokban alárendelő mondatokká, esős vasárnapokon komplett történetekké álltak össze. Azóta már két hét is eltelt, de csak ma reggel nyugodtam meg igazán, amikor Vilmácska végigmutogatta a nagycsoportos öltözőszekrényt. Az ajtókon csak a név szerepel, ő mégis biztosan tudja, hogy melyik rekeszbe kinek a holmija való. Azt hiszem, a nyelvekkel ugyanígy csinálja.