Takony

Laokoón-csoport vagyunk, csak nem kígyó tekereg körülöttünk, hanem a porszívó gégecsöve. Emlékszem apukám rémült tekintetére, amikor múlt nyáron először látott minket orrszívni. A trójaiak nézhették ilyen elkerekedett szemmel Poszeidón papjának és fiainak haláltusáját. Hiába magyaráztam neki, hogy nem fáj, ha nincs mögötte hetvenhárom év szüntelen önfegyelmezés, valószínűleg felkiált, mint most Vilma: „Menekülj, Andrés!” A testvéri szolidaritás e korai, szép példája engem is megérinthetne, de a szívem helyén csak gyenge vákuum kavarog, mint a mellettünk dohogó elektromos eszköz műanyag mellkasában. Hónapok óta naponta kétszer csavarodunk egymásra, óhatatlanul kialakult bennem valami gépies, benne pedig valami esendően emberi. Talán szánja már a négykézláb menekülő taknyos kisfiút azért csúszik ki a csöve a térdem alól, míg két kézzel kapok az ágy vége felé cikázó apró boka után.