Sunshine

A homokozó széle kőből van, és elég meredek. Andrés kicsit toporog, aztán páros lábbal kilép a semmibe. Láthatólag nem viseli meg, hogy arccal érkezik a homokba. Talán még mosolyog is, mint egy sebtében panírozott rántott szelet, aztán újabb szintkülönbségek felé indul. A tavalyi gyerekek a hosszú tél után végre valódi formájukban mutatkoznak, esőkabát és pufi dzseki nélkül. Azonosításukat megkönnyíthetnék a szülők, ha idén is a tavalyi barátságok mentén csoportosulnának. Nem mindig ez a helyzet. A vélt vagy valós sérelmeket egyik fél sem a másikkal kívánja megvitatni, így egy idő után a köszönés is elmarad, ami végzetesen megingathatja egy-egy megnyúlt kisgyerek identitásával kapcsolatos elképzeléseinket. Bárcsak Andrés valami messzi tengerpart fövenyébe ugorna Cousteau kapitányszerű talpast, távol ettől a belterjes társaságtól.

* 

Andrés egy ideig tétován álldogál a tengerparti sétány meredek kőszegélyén. A talpas helyett végül különös, hibrid technikát választ. Oldalvást, hassal löki át magát a semmi peremén, mint régi vágású magasugró a léc fölött. A közelben üldögélő nyugdíjasok megkönnyebbülten sóhajtnak fel, amikor újra feltűnik vöröses hajzata. Felszabadító, hogy a többségük katalánul beszél. Ha nem akarom, értek valamit, ha akarom, semmit. Vilmát néha a balkonról szoktam látni, aprócska pont, ismerős kutyák meg gyerekek ugrándoznak körülötte, meg amikor esténként lila szájjal hozzák haza a rokonok. Amikor reggel besétálok a Sport bárba, ahol Baix a Mar keménymagja üldögél, és kérek egy amerikai kávét, egy pillanatra megdermednek az arcok. Attól, hogy délben szardíniával, meg tintahallal tömöm magam a teraszon, bent még senki sem köteles megismerni.