Woody

A 6. kerület szerény emlékművel emlékezik háborúban elesett lakóira. Vilma valamit félreérthetett, mert amikor átvágunk a Saint-Sulpice téren, azt magyarázza, hogy ezt a kőlapot azoknak a franciáknak állították, akiknek jó a memóriájuk. Nem akarok vele vitatkozni. Végül is az áldozatok között lehettek híresen jó emlékezőtehetségű franciák is, és a többieket sem a feledékenység vitte a sírba. Aztán már csak szorítja a kezem, és egész úton nem szólunk semmit a Monoprix-ig. Pedig tudom, hogy ő is emlékezik. Erősen emlékezik - ha Indokinára nem is - az Andrés előtti időkre mindenképpen. „I was on top of the world, it was right in my pocket, I was living the life, things were just the way they should be. When from out of the sky like a bomb comes some little punk in a rocket, now all of a sudden some strange things are happening to me” (Toy Story). A rajzfilm betétdalát ő spanyolul énekli esténként (caaaambios extraños que hay en mi), és nem kell hozzá nagy gyerekpszichológusnak lenni, hogy az ember kitalálja, kivel azonosul a szereplők közül. De ha mégse menne, szívesen segít: öccse érkezésekor úgy érezte magát, mint Woody, a felhúzható cowboy-figura, akit a csillogó-villogó új játék, Buzz Lightyear túr ki a helyéről. Szomorúan hallgatunk, majd kicsit meggyorsítjuk a lépést, mert nincs otthon bébiétel, és Buzz szörnyű hisztit szokott levágni, amikor éhes.