Pa

Mindig is szerettem barkácsüzletbe járni. Szeretem, ahogy megtörik rajtam a szakavatott vásárlók hulláma, mint valami partmenti, makacs betontömbön. Szeretem a lassú megsemmisülés érzését a mereven bámult polcok előtt. Üresen kongó fejemet is szeretem hallgatni, de most már valaki megmutathatná, hol az a postaláda-zár, amelynek képét a telefonomon őrzöm. Már-már felmerül, hogy jogosan nem találom a keresett terméket, de az előzékeny, fekete eladó végül mégis leemeli az orrom elől. Irány a rejtélyes vécétartály-tartozék, amelyről csak mentális képem van, de az áruház bugyraiban barangolva egy-kettőre elenyészhet. Barangolni pedig elég sokat fogunk, főleg a furfangosan eltolt emeletek hibájából. Vilmácska szerencsére angyalian alszik, nem látja, hogy "pa" majdnem ledöngöl vele egy mozgólépcsőn, egy másik tetején hajszál híján fennakad, a teherlifttel pedig oda érkezik diadalmasan vissza, ahonnan egyszer már két keréken leereszkedett. Mire a barkácsolás csodálatos világa iránt érzéketlen gyermekem felébred önvédelmi álmából, már az önkiszolgáló pénztárnál fizetek (kis segítséggel). Így is van ez rendjén, ahol elbukna egy cerkófmajom, "pa" becsülettel helytáll. Egyszer még “papa” lesz belőle.