Barátnők

Charlie kezében egy hercegkisasszony, Vilmáéban két kibontatlan Tampax az otthoni vécéből. Míg a szőke kislány légiesen szökdel vékonyka lábain, Vilma mozdulatlanul figyel, mintha az egész ősz a harisnyájába akadt volna, nem csak egy szitavékonyra foszlott falevél. Aztán ő is végigdübörög a Musée du Luxembourg oldalában található falépcsőn, sikeresen ellenpontozva kényszerű lakótársa szárnysuhogásszerű lépteit. A keresztlányom és a lányom közötti (kor?)különbség azonban a homokozónál ütközik ki igazán. Vilmát teljesen megrészegítik a strandszerű díszletek, mezítláb tapicskol az októbervégi nyárban. Egy mitikus, mondhatni enkidui pillanatban négykézlábra ereszkedve inni is megpróbál a lábát nyaldosó tócsából. Erre már a homokpolip-kirakási technikáját csiszolgató Charlie is felkapja a fejét. A kettejük közötti otthoni villongásokat igyekszem biztos távolból figyelni, de annyit azért hallok, hogy a kiegyenlítetlen verbális küzdelemben minduntalan a charlie-i „non, c’est non” kerekedik felül. Vilma eszközei az elrettentő ődöngésre és fémtárgyak ütemes asztalhoz csapkodására korlátozódnak. Szerintem, éjjel tizenegykor kifejezetten azért kéredzkedik ki az ágyból, hogy újra birtokba vegye az üresen maradt nappalit. Máskülönben nem tudnám mire vélni a kisgyermektől szokatlan, frenetikus flamenco-mozdulatokat.