Iá

Vilmácska félrebillent fejjel alszik a kanapén. Keze gépiesen matat az ölében heverő tablette-en. Két applikáció verseng az érintéséért, hol az egyik, hol a másik villan fel reménykedően. De ezek az ujjak már valami álombeli muzsika akkordjait pengetik, nem kívánnak se robotot összerakni, se kacsát táncoltatni diszkóritmusra. Meg is próbálom elvenni az iá-t (a név biztosan tetszene Steve Jobsnak, de igazából az állathangos alkalmazás nyitófigurájára, a csacsira utal). Vilmácska olyan felháborodottan riad fel, mint egy bóbiskoláson kapott aggastyán, aki égi akkordok helyett inkább összedobna még egy hercig robotot, vagy megtáncoltatna egy snájdig kacsát. És az a kacsa kétségkívül halálra is lenne táncoltatva, ha nem rejteném az iáPadet a könyvespolc tetejére. Így is ott van még a telefon, amellyel formabontó képeket/videókat készít lépcsőről, liftrácsról, alig kivehető pelenkázásról, rózsaszín fűzős cipőiről. A hideg futkos a hátamon, amikor kuncogva nézi vissza őket.