Párizsi

Vilmácska igazi párizsi. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy olcsó húsipari termék, hanem, hogy akkor is rohan, amikor semmi dolga. Mint ennek a városnak a legtöbb lakója. Olyan feszes iramot diktál, hogy a nemecsek ernői félcipők alig győzik kopogással. Időnként sértődötten elhallgatnak. Vilmácska ilyenkor elesik. Szétgurul a kezében szorongatott három-négy cumi, gumi, hajcsat, műanyagkupak. Az esések számáról a lábszárát borító lila foltokból lehet következtetni. (A púpokból a bútoraink méretére, a jobb szeme feletti sebből pedig a minimalista design alattomosságára, amely dohányzóasztal-csapdákat rejt hívogató, hófehér kiállítóterekbe.) Aztán mégis feláll, és siet tovább. Kipp-kopp, kipp-kopp. Mintha életfontosságú lenne, hogy mielőbb beérjen a munkahelyére, ahol végre nyugodtan megkávézhat. A metrón sminkelő lányokkal ellentétben ő mégis „Real McCoy”. Esténként a kaszkadőr nélkül dolgozó sztárok pökhendi nyugalmával mártja tortilla chips-szét a fürdővizébe.