Necker

A gyermekkor szörnyű kiszolgáltatottságában, amikor még nem lehetett egy határozott nemmel elintézni se a reáltárgyakat, se a színjátszást, többnyire a kettesért, illetve az élettelen tárgyak szerepeiért küzdöttem. Több évtizeddel egy végtelenül kimért fenyőfa után tegnap egy műtőasztalt kellett eljátszanom a Necker gyermekkórház sürgősségi osztályán. A sebésznek ugyanis az volt az elképzelése, hogy az én testemen fogja összeölteni Vilmácska tisztázatlan körülmények között felszakadt alsó ajkát. Így legalább egy lábkulccsal lefoghatom a lábát, egy karkulccsal a kezét, mint egy küzdősportokkal kacérkodó, ismerős bútordarab. A régi színházi reflexek hamar működésbe léptek: a hozzám intézett kérdésekre egy idő után már nem is válaszoltam, egy asztal ugye hallgat, főleg, ha fenyő. A bölcsőde szerint gyermekünk saját magát harapta meg, senki nem lökte fel; az egész egy pillanat műve volt. Ezt ott, mellemen az ernyedő Vilmácskával talán azért nem tudtam teljes mértékben elfogadni, mert én végül nem kaptam a málnaízű gázból, vagy, mert egy élettelen tárgynak szinte semmi sem életszerű.

Megjegyzések