Hosszú hétvége a Luxembourg-kertben

Mintha közösen bérelnénk egy tengerparti házat, és a közös reggelihez gyűlnénk össze, álmosan, néhány perc eltéréssel, hogy megbeszéljük a tegnapi napnak azt a részét, amelyet történetesen nem együtt töltöttünk. Ez az időszak olyan rövid, hogy félszavakból is megértjük egymást, ami nem feltétlenül kellemetlen: a cinkosság érzése otthonosan bizsergető, mint a három napja kitartóan szikrázó napsütés. Gyerekeink ráérősen túrják a homokot, és közben azon gondolkoznak, hogy ma ki kit fog kiközösíteni. (Igazából csak Vilma gondolkozik ezen, a másik két lány csendesen retteg.) Csupán idő kérdése, hogy fájdalmasan felsírjon valaki, mintha tengeri sün szúrta volna meg, pedig tenger sehol. A gondosan gereblyézett föveny mögött sakkozók játszanak hullámok helyett. „Nem vagy a barátnőm”, hangzik el a lábam magasságában, de én inkább szórakozottan a távolba tekintek, ahol a vasárnapi kocogók egy teherhajó méltóságával hömpölyögnek a rue d’Assas felé.