Otthon

Vilmácska kezébe veszi a szokottnál is nagyobb késéssel megjelent programfüzetet, és a kalapos lány képénél meglepetten felkiált: „Mi casa!” És a képen valóban az otthona látható, hiába írják mellé, hogy kulturális intézet. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a koncertek után azért tapsolnak az ablaka alatt, mert végre hajlandó volt lefeküdni. Az állig begombolt, népi ihletésű ingek komor sorfala sem előtte tiszteleg a hallban. Ezek az emberek nem azért cipelték idáig az ütőgardont, hogy legyen mire táncolnia a homokozóból hazajövet. A második emeleti irodákhoz vezető lépcső nem mászóka, vagy archaikus step-gép. A közelben komoly munka folyik. A levelek számát hónapok óta képtelenség száz alá szorítani. A kiállítóterem zugait sem bújócskázásra találták ki, és egy műtárgy akkor sem gyerekjáték, ha egy elmegyógyintézeti ápolt kötötte gyapjúfonálból. A lipótmezei tébolyda tiszteletet parancsoló makettje nem babaház, bármilyen otthonosnak tűnjön is. De próbálja neki ezt valaki más elmagyarázni. Aki jobban hisz ebben.