Fekete lyuk

Nem nagyon tudni, mi történik napközben az „iskolában” (óvodában). Vilmából semmit sem lehet kiszedni. Egyedül egy bizonyos Marie-Claire-t emleget, aki segít neki felmászni az emeletes ágyra, ami kisé nyugtalanító, mert az óvónőt Sylvie-nek hívják. Reggelente tíz percre nyitják ki a kaput, nem csoda, hogy a szülők trükközve próbálnak előrejutni, megtévesztő alternatív sorokat képezve, mint a közértben. És annak ugye kevésbé lehet beszólni, aki a kezében nem teli kosarat tart, hanem egy megszeppent gyereket. Az élelmesebb szülők (én nem vagyok ilyen) kihasználják a rájuk jutó három másodpercet, és gyorsan körülnéznek az osztályteremben. Ez biztosan elegendő arra, hogy megcsodálják a „maîtresse” főművét, a jéghegyről tengerbe ugró pingvineket (Sylvie állítólag az ugrás remekül eltalált ívében látja freskója titkát), de messzemenő következtetések levonására aligha alkalmas. Vannak szülők, akik arról számolnak be, hogy gyermekük testén otthon filctoll nyomokat találtak (rajzfoglalkozás?), mások új dalokról tudósítanak (közös éneklés?), de ezek persze csak találgatások. Az óvodában töltött napról körülbelül annyi biztosat tudunk, mint a magyar őstörténetről. Akár képzelhetjük diadalmasnak is, főleg, ha nem találunk pisis nadrágot a váltóruhát tartalmazó hátizsákban. (A folyosón lóg egy fogason, mint egy teknős formájú üzenőfüzet.)