Fluctuat nec mergitur

A Hölgy utcai iskolának kiváló híre van; ismerek olyan szülőket, akiknek félrecsúszott az életük, amiért kislányuk nem járhat ide (mit lehet tenni, szerencsétlenek a hatodik kerület szélén, már-már a tizennegyedikben laknak). „Fluctuat nec mergitur” hirdeti büszkén a kapu felett a színes mozaik. A hánykolódó hajó itt nem annyira Párizst, inkább a helyi nagypolgárságot jelképezi. Hiába dobálják a globalizáció hullámai, sosem süllyed el. Már a papa és a mama is ebben az impozáns téglaépületben tanulta meg, hogy a firkálás helyett, fegyelmezetten színezzen. Itt verték belé, hogy ne ugráljon örömködve a szülei láttán, hanem a padon feszengve várja, míg elhangzik a neve. Évszázados hagyomány ez, megkérdőjelezhetetlen, mint a szerető létjogosultsága a házasságnak nevezett gazdasági érdekszövetségben. Nem tudom, a tradícióhoz tartozik-e, hogy egy-egy tanuló olykor kimarad az ebédből, és erre csak délután négy felé jönnek rá az iskola alkalmazottai. Vagy az, hogy a buszos kirándulásról akkor értesítenek, amikor gyermeked már a Párizstól egy órára található állatkert felé robog társaival (esetünkben sugárban hány is). Az viszont már vitathatatlanul újszerű, hogy az egyik tanítónő (otthon bekövetkezett) halála után két órával pszichológus-csoport közli a hírt a háromévesekkel, akik még hallomásból sem ismerték a szegény asszonyt. Az apró nagypolgárok sok mindent elbírnak. Maholnap tájékoztatni kellene őket arról is, hogyan befolyásolja kis életüket Donald Trump megválasztása.