Búcsú

Diane és Kevin egy kis, barna lavóron civakodnak (cuvette), pedig több is van belőle a túlfűtött teremben. Gondolom, nem beázásról van szó, hanem valamilyen megdöbbentően egyszerű készségfejlesztő eszközről. Bele lehet rakni, ki lehet belőle venni dolgokat (fejet, rongyot, nyálas műanyagmacskát, esetleg Micimackót csuprostul). Gyorsan tájékoztatnak, hogy a bölcsődébe való érkezéskor-távozáskor egy kódot kell majd beütnünk. „Blokkolni fogunk, mint a munkások a gyárban”, tréfálkozom. „Nem, egész másról van szó, tudni szeretnénk, hogy egy-egy gyerek mennyi időt tölt a bölcsődében”. A gyári munkás tétován álldogál a funkcióját vesztett blokkolóóra előtt, majd frontra induló sokgyermekes családapává változik. A búcsú pillanatában ugyanis nem csak a saját lányom mered rám eltátott szájjal, de az egész kis társaság teátrális fénykép-pózba dermed. A megsárgult, itt-ott retus-gyanús élőkép egészen az ajtóig kísér. Nem tudom, a többi szülő, hogyan számol el a lelkiismeretével reggelente, amikor egy tucatnyi éhező porontyot hagy a hátországban.