Kettesben

Gyanakodva méregetem az ódivatúan súlyos (9 kg) időzített bombát, akivel kettesben üldögélünk egy bio-étterem billegő asztalánál (ebben a városban minden éttermi asztal billeg, de ebben legalább meg lehet húzni kézzel a csavart). Tik-tak, tik-tak, fémesen kattognak a percek, de az utca üres, csak nem akar feltűnni az ismerős, anyai sziluett. A szeszélyes gépezet vasmarka játékosan megszorítja az ajkam. A fájdalomra könnyed mosollyal felelek, nehogy már azt higgye az a miniatűr szendvics-háromszögeit betegesen (kétségbeesetten?) ide-oda rakosgató turista, aki máris felénk tekintget, hogy nem vagyok ura a helyzetnek. Pedig dehogynem. Apa és lánya között olyan tökéletes az alkímia, hogy ezúttal még az önfeledt kurjantások is elmaradnak, amelyeket elmismásolni nem, tompítani az óriás spanyol cumi gyors szájba helyezésével lehet (némileg). Nem is értem, hogy a szezámmagos és őrölt mogyorós üvegcsék között végbemenő aranycsinálás, hogyan süllyed végül mégis puszta kémiává. De tény, hogy a gesztenyekrém-leves illatába hirtelen kevésbé delikát (de annál organikusabb) kipárolgások vegyülnek. A boldog kíváncsisággal forgolódó rizikótényezőt orrmagasságból térdmagasságba (babakocsijába) helyezem, és a biztonság kedvéért egy takarót is dobok rá, hátha elnyomja a szagot. "Tegye fel a kezét, aki látott már pelenkázót Párizsban." Mivel senki sem jelentkezik, magam járok utána a dolognak (mégsem ülhetek itt tétlenül, mint zavarodott elméjű gyilkos a rosszul elföldelt bűnjel mellett). A luxusméretű pelenkázó látványát nem tudom hová tenni, mintha a vízen járó Jézus jönne szembe a párizsi budiban. A további teendőket azonban isteni segítség nélkül kell megoldani, nincsenek csodák, ahogy tiszta body, nadrág, zokni sem.