(A) könyvtárban

Vilmácska azon fura szerzetek közé tartozik, akik magyar könyvtárba járnak Párizsban. A plafonig érő könyvespolcok és az Allée du Séminaire-re néző hatalmas ablakok láttán kicsit megszédül, de aztán határozott mozdulattal kihúz egy Kertész-kötetet, de csak úgy félig-meddig, mintha csupán egyik régi kedves olvasmánya címéről szeretne megbizonyosodni. Ilyen egy vérbeli bölcsész, titokzatosan mosolyog, nem hivalkodik a tudásával, csak sejteni engedi a mélyben lappangó hatalmas ismeretanyagot. Amikor azonban egy kölcsönző Örkény filmes adaptációiról érdeklődik, mégsem tudja megállni, hogy mohó kézzel kapjon az Isten hozta, őrnagy úr! DVD változata felé. Kár, hogy nem volt itt aznap, amikor egy hölgy három magyar művészről tudakozódott, akik a húszas években jöttek Párizsba. (- Hogy hívták őket? - kérdezte az értetlen könyvtáros. – Épp azért jöttem, hogy megtudjam – felelte a joggal ingerült adófizető.) Vilmácska, aki egyébként fog nélkül is tökéletes szépség, arra a fogatlan francia entellektüelre is megértőbben mosolygott volna, aki tagdíjfizetésnél hetykén dudoródó melegítőnadrágjából vette elő szigszalaggal megerősített pénztárcáját és nyolcvanas években lejárt személyi igazolványát. De hiába, Vilmácska nem ülhet mindig vigyázólag az ölünkben (néha a Cervantes Intézetbe is el kell ugrania, hogy helyre tegyen egy-egy elszemtelenedett Quevedo-rajongót), ráadásul az írott szónál mostanában jobban érdeklik az élet apró csacskaságai (pl. fogmosó apja látványa), amelyeken csak az igazi bölcs tud jóízűen szórakozni.