A légszennyezés lelki hatásai

A meleg- és légszennyezettségi rekord utolsó napján, most, hogy az ijedt hatóságok ingyenessé tették a tömegközlekedést, eldöntöttem: buszra szállunk, és nem a kavargó portól nejlonzacskószerűen opálos utcákon gyalogolunk a bölcsődéig. Még a 70-es járat sem riaszt vissza (ahol időnként lassan forgó nyelvemre csukják az ajtót), ha gyermekem egészsége a tét, akit egyébként teljesen igaztalanul neveztem vámpírnak (az utóbbi időben nem is zavarja a fény, biztos légzési nehézségeivel van elfoglalva). A grátisz járművön kevés a látható utas, a láthatatlanok jelenlétéről kis, színes műanyagtáblák tanúskodnak: „felszállok, érvényesítek”, „ideteszem a babakocsim”. (Direkt nem oda teszem, nehogy megzavarjam a láthatatlan babát.) Mastroianni lányára gondolok, akit egy igen apró kutyával láttam a buszmegálló felé jövet. Nemecsek Ernő-szerű férficipőt viselt (nem a kutya, hanem Chiara). Olyan szürkének látszott, hogy (kicsit igazságtalanul) sajnálni kezdtem Mastroiannit, aki hirtelen minden apa szimbólumává vált, akiknek vonásait feketébe öltözött lányaik ormótlan félcipőben hordozzák (főleg a sírból) követhetetlen messzeségbe. Nagy (szennyezett) levegőt veszek, és leadom az enyémet a még belátható (3,1 km) távolságra lévő önkormányzati intézményben, majd adok egy második esélyt a helyben pörkölt kávé túlfinomult szakértőinek (minden párizsi megérdemli a második esélyt, az elsőt szisztematikusan elszúrják). A hatalmas mosoly, a sok köszönés meg is teszi a magáét, nem kell egzotikus országokat mondanom - bájossá lesz bárdolatlanságom - csak azt, hogy olasz vagy normál, normál, azaz anormál, amennyiben itt a kerítésszaggató Café Richard a sztenderd, amely még a tej mélyén is úgy zakatol, mint az egykori MÁV-szerelvények újramelegített feketéi.