Je suis Charlie

Ma mindenki Charlie. A leginkább azért a keresztlányunk, akit tényleg így hívnak. A szlogenekkel az a baj, hogy minél többen ismételgetik, annál semmitmondóbbak. Pedig én is az vagyok. Vagy mondjuk inkább, Karcsi. Csak, hogy legyen benne némi személyes jelleg. Nem mintha a tömeges sárliság csak allűr lenne, láttam, hogyan születik, félve, megfoghatatlanul, szemérmesen. Hiába kezdődött a leárazás, az üzletekből ezúttal elmaradtak a lökdösődő, mindenre elszánt polgárasszonyok, a péknél mindenki türelmesen várta a sorát, a tekintetek a szokásosnál tovább elidőztek, mintha a másiktól várnánk még valamit. Párizs hirtelen elvesztette blazírtságát, kis faluvá zsugorodott, amelyet farkasok tizedelnek. Most lesz felvonulás, a városháza falán már kint az óriási transzparens, facebookos ismerőseim új profilképe fekete alapon fehér Charlie. Mindenki örül, hogy megvan a formula. A jel szép lassan megszabadulhat a jelentéstől.