Saudade

A Papa Lélé legalább olyan egzotikusan hangzik, mint Pépé le Moko, de ebben a filmben én játszom a párizsi vagányt, nem Jean Gabin. Nem lep meg a dolog. A példás mozdulatlanságban töltött nap végén lélegzetállító könnyedséggel pördülök át a fenekemen, jobbra is, balra is, dacolva a közepes minőségű parkettával. A neandervölgyi ember szerepében elkövetett gyermekrablás pedig egy másik nagy klasszikussá vált műsorszámom. Artikulátlan hörgéseimbe mindig vegyül egy kis melankólia, amikor a megejtően robosztus faj végnapjaira gondolok a portugál partokon. (Engem egy könyvtárig szorított vissza a homo sapiens.) Egyszóval megvan bennem a vadságnak és a szelídségnek az a keveréke, amely nélkülözhetetlen a hiteles Papa Lélé alakításhoz. Csak az bizonytalanít el némileg, hogy Vilmácska olykor Papao-nak (is) szólít. Nem mintha nem lenne bennem valami a csupaszív, atlétatrikós családfőből, aki az Alfama negyed mélyén szardíniákat forgat a házilag barkácsolt barbecue-on, de ha ilyen gyakran az eszembe jut Portugália, a szelídség könnyen a vadság rovására mehet.