Joy (2)

A vörös stóla már gondosan összehajtva pihen Carlos táskájának mélyén. (Ő volt a mi igazi énekesünk, nem Abigaíl mamája.) A színhely pedig az ördög kocsmája (Le Vieux Spijtigen Duivel), ahol alkar méretű velős csontokkal és a párizsi árakhoz képest megindítóan olcsó sörökkel operál a gonosz, azaz a bajuszos főúr, aki ravaszul Christosnak nevezi magát. (Pokoli olajportréja Vilmácska felett függ a falon.) Nem tudni, hogy az évszázadok során felhalmozott vidám emlékeknek, vagy a széntüzelésű vaskályhának köszönhető-e a meleg hangulat, de Vilmácska olyan átszellemülten falja a sült krumplit, mintha a háttérben még mindig a Happy Day-t énekelné a brüsszeli amatőr kórus. A varkocsos flamand szeparatista meg is jegyzi, hogy biztosan gyakran tölti az éjszakáit bárokban. Nem értem, mire gondol. Még csak tizenegy óra, ráadásul Vilmácska szépen kiemelkedik a söröskriglik mögül, mint egy közepesen fejlett tinédzser.