Joy

Vilmácska és alkalmi barátnője, Abigaíl nagyot harap a gyerekeknek szóló, képes evangéliumba, amelyet a meglepően nyugodt templomszolga bocsátott a rendelkezésükre, hátha leülnek egy kicsit, és nem a vörös stólában ringatózó gospel-kórus körül szaladgálnak a színpadon. Én már akkor nyugtalankodni kezdtem, amikor Vilmácska hanyagnak szánt, ám rendkívül céltudatos lépésekkel közeledett a fekete kislány felé, aki rögtön vette az adást, antennaszerű, fonott tincseivel. Még fel sem csendültek a Jézussal való találkozás örömét hirdető énekek, még csak az afrikai bevándorló tanúvallomásánál tartottunk, de a két barátnő már az ember nagyságú feszület lábánál hengergőzött a nevetéstől. A helyzeten nem sokat segített, hogy Abigaíl apukája körülbelül a második szám után közölte, hogy ő most elmegy, de ne aggódjunk, a gyermek édesanyja a kórusban énekel. Nem tudom, hogy a szüntelen tapsolás és mosolygás közepette látta-e a mama, ahogy Abigaíl a hátán szánkázik le a színpadra vezető lépcsőn, de ha látta is, nem sokat tudott volna tenni. „Joy! Joy! Hallelujah!” Mi is csak tessék-lássék nyargalunk a két kislány után, csak, hogy az egész gyülekezet lássa, kik is azok a tehetetlen szülők. „Joy! Joy! Hallelujah!” Vilmácska és alkalmi barátnője, Abigaíl nevetve falják Isten szavait.