Buszoznánk

Párizs megunta a nyárvégi alakoskodást, és végre igazi (hamuszürke) arcát mutatja. Az eső rendületlenül esik, minden agorafóbiás nyugodt lelkiismerettel fordulhat be a fal felé: igazuk volt, semmi értelme elhagyni a lakást. Persze minket nem ilyen fából faragtak, amúgy is el kell jutnunk a város másik felére, hogy anyatejhez jussunk. Vilmácska mackót utánzó kezeslábasban feszít, amelyben akár az űrbe is  kilőhetnénk. Nem csoda, hogy nyugodtan szúnyokál a műanyag esőtető alatt (csak remélni merem, hogy nem fog észrevétlenül megfulladni, leleplezve ezzel a holland tervezők ordító szakmai hiányosságait). Kicsit megkönnyebbülök, amikor végre felébred oxigénhiányos álmából. A biztonság kedvéért kinyitom az átlátszó műanyagba vágott, szögletes kémlelőnyilást. Kicsit olyan, mintha beszélőre jönnék hozzá. Az apró elítélt biztatóan rámmosolyog. Visszamosolygok, ő tudja. És az odaúttal tényleg nincs is semmi baj. A megalázó jelenetek a visszaúton következnek, amikor egy vörös hajú, vörös szakállú buszsofőr egójával próbálunk szembeszállni. Ebben a kockázatos, szinte mindig megleckéztetéssel záruló küzdelemben természetesen most is alulmaradunk. A vita tárgya homályban marad, mert nem lehet érteni, mi bántja a IV. Henrik gyilkosára emlékeztető férfi önérzetét. A lényeg, hogy többszöri felszólításra sem hajlandó kinyitni a busz hátsó, dupla ajtaját. Amikor megkérdezem, süket-e, újra morog valamit királygyilkos szakállába, majd diadalmasan visszakérdez „na, akkor ki itt a süket!?” Az OK-ról nem hajlandó többet beszélni, „mert már többször elmondta”. Erre kínomban odavetem: „akkor menjen”. Amikor azonban tényleg menni akar, megvadulok, mint Jacques de Molay a máglya előtt, és megpróbálom szétfeszíteni az ajtót. De a Renault, akár Philippe le Bel, hajlíthatatlan. A járdára penderülök, mint egy tisztátalan rongydarab. Vilmácska vidáman alszik plasztik-börtönében. Jobb is.