Hétfő

"Tekintve, hogy mindketten külföldiek vagyunk, születendő kislányunk harmonikus társadalmi beilleszkedését nagyban segítené a bölcsőde francia nyelvű közege", írtuk az önkormányzatnak szóló levelünkben, még a terhesség ideje alatt. Érvelésünk (egyelőre) nem hozott eredményt, így hétfőnként én vigyázok a marginalitás veszélyeivel kacérkodó gyermekemre. Gyerekkönyvbe illő kép élt bennem erről az apás napról: a Szerető Nagy Mackó kézen fogva vezeti a Hálás Kis Mackót a megismerés napsütötte ösvényein. A valóságot inkább így illusztrálnám: a vadnak (már-már hálátlannak) mutatkozó Kis Mackó befejezi egész napos tombolását, és végre elszenderedik Nagy Mackó vállán. Ez a pillanat akár viszontagságos egymásra találásunk megrendítő szimbólumává is válhatott volna, ha nem az általam csak Farinellinek hívott gyermek szakorvos dohányszagú várójában történik. Farinelli egyébként nő, és kasztrált névrokonával ellentétben inkább, mély, náthás hangja van (valószínűleg ő az oka a mindent átitató dohányszagnak). Szóval a nap akkor zökkent ki végre - váratlanul és némileg értelmetlenül – rémregényszerű sodrából, amikor arra vártunk, hogy Farinelli Vilmácska combjába döfje a szérumokat (amelyeket nem sokkal korábban, apokaliptikus körülmények között vásároltunk a patikában) jogossá téve ezzel a sírást, a rívást, a fájdalmas elégedetlenséget. Lehunyom a szemem, és igyekszem nem a jövő hétfőre gondolni. Egy mindenre elszánt kisgyermeket képzelek magam elé, aki az apjával töltött percek meghosszabbításáért még az alvásról is képes lemondani.