BÚÉK

Nincs is szebb, mint amikor tizenegyezer méter magasban a lemenő nap fénye megcsillan a gyermekünk hajába ragadt sütőtökpürén. A felhők prémje szófogadóan kunkorodik alattunk, mint a gyerekkocsi báránybőr bélése. Vilmácska talán ezért is ül olyan nyugodtan, miközben az narancsszínű pépet kanalazzuk a szájába. De lehet, hogy egyszerűen csak élvezi a Budapesten továbbfejlesztett pozitúrát. Néha még ledöl, mint egy megtagadott bálvány, de 2014 kétségkívül a magabiztos ülés éve lesz. Ez a repülőút ugyanis nem csupán a magyar fővárost cseréli franciára (erre az előttünk ülő párizsi férfi emlékeztet, aki ülésével próbálja összelapítani gyermekünk fejét, és utána még neki áll feljebb), de az óévet is újra. Jó lenne, ha Vilma a következőben is ugyanilyen természetes derűvel üldögélne régen látott családtagok ölében, kinőtt autósülésben, tömött éttermekben, gyereksírástól hangos repülőkön.