Csodák udvara

Gyors szájöblítés a nyelv- és íngyulladásra, szopogatótabletta a torokfájásra, és máris készen állok, hogy levegőzni vigyem a derűs vírushordozót (miatta egyformán sós a fogkrém és a feketekávé). A Place de la République-en a lepedőbe burkolt óriásnő egy felemelt gazzal jelzi, hogy beléphetünk a csodák kapuján. A Rue du Faubourg du Temple nem is okoz csalódást: a járókelők dörzsölt csillagközi kalózoknak tűnnek, a kirakatbabák csonkábbak a milói Vénusznál, a sütemények pedig kékebbek, mint a sátoraljaújhelyi főutcán. Belleville-be érve kikerülünk egy fát ölelgető férfit, majd elhaladunk a kínai örömlányok szigorú sorfala előtt. (Örömöt aligha várhatunk tőlük, legfeljebb a közönybe fulladt házasságok röpke illúzióját.) A Buttes-Chaumont parkig már csak egy emelkedő van hátra. Már látni a zöld lankákon hátrafelé gyalogoló kínai nyugdíjasokat és az előre araszoló nordic walking-különítményt. Diszkréten üdvözöljük a szemüveges bácsit, aki hátúszótempókat végez egy padon fekve. Meghallgatjuk a műbarlang akusztikáját próbálgató operaénekeseket. A pocakjukat simogató csikungosok láttán megéhezünk, a kávézó azonban csak délben nyit ki. Csalódottan indulunk lefelé egy kacsázva kocogó fiatalember nyomában (talán ő is homeopátiás kúppal kezeli hörghurutját, mint Vilmácska). A kijáratnál előre engedünk egy csapat partvisnyéllel felszerelt, melegítős hölgyet, és jelentőségteljesen a sziklaormon magasodó Vesta-templom felé tekintünk. Világjáró barátaim meséltek elragadtatva Marrakech főteréről (Jemaa el-Fna), ahol a vízárustól a kígyóbűvölőig minden fura szerzet megtalálható. Nem értem, miért kell olyan messzire menni.