Frozen/Congelados

Megnézem, mi a helyzet a mi kis Ötzinkkel, aki a jégbarlangszerű gyerekszobában alussza hibernetikus álmát (mióta kikapcsolták a fűtést, mindannyian a fagyhalál ellen küzdünk és közben medveszőr ruhadarabokról fantáziálunk). Nagy nap a mai, az apró jégember tudományos kísérletben fog részt venni. A BabyLab munkatársai arra kíváncsiak, hogy az egyéves gyermekek vajon rájönnek-e, hogy hibáztak. Én rögtön rájövök, hogy hibáztam, amikor néhány órával később egy Ray Charles-szerű, teljesen átlátszatlan szemüveg mögül próbálom kilesni, hogy mit csinál az ölemben ülő Vilmácska. Állítólag a jobbról-balról feltűnő emberi arcokat kellene követnie a tekintetével (illetve a homlokára ragasztott célkereszttel), de többnyire engem néz tanácstalanul. A kabinban ráadásul olyan szokatlanul meleg van, hogy egy pillanatra felmerül bennem, hogy a kísérlet valójában a szülők tűrőképességét vizsgálja. Ez a gondolat megacélozza a szívemet: a nagy vak zongoristához méltatlan, szerény félmosolytól eltekintve, mozdulatlanul meredek a láthatatlan kamerába. Vilmácska még elnézegeti a jobbról balra, majd balról jobbra vonuló színes, geometriai formákat is, immár diszkréten mosolygó édesanyja öléből, majd közös családi fotó készül (a hitelesség kedvéért célkereszttel a homlokon). A Polaroidot a fiatal kutatónő (a célkereszttel) beragasztja a példás tudományos együttműködést igazoló diplomába, majd a kora rézkori család hazaindul az Ötz-völgyi-Alpok hidegébe.