Kis kece

Hét óra. Állítólag én provokálom ki, hogy Vilmácska felébredjen. Lehet. Bár én tényleg hallani vélem a sírást, látom a Bonnie Tyler-i tupír alatt megbúvó, kérlelő tekintetet. Egy gyanútlanul elől hagyott baguette láttán már a kenyér iránti szenvedély is ébredezni kezd (e nem múló szerelemnek a pelenkában talált morzsák a legszebb metaforái). Persze azért jöhet a cumisüveg is, utána úgyis akad a kagylószék mélyén egy tegnap este felelőtlenül félbehagyott sercli. A lényeg az, hogy ne aludjunk vissza. Ma délelőtt még részt kell vennünk a Ringató foglalkozáson. Az aulában először a hangszerek tűnnek fel, egy gitár és egy koboz (ez utóbbit a mellettem ülő anyuka végig makacsul lantnak fogja nevezni). Először csak énekelni kell, ezzel nincs baj, tudom, hogy úgysem fogok. Amikor azonban tapsolásra kerül a sor, leperegnek előttem a hatévesen átélt emlékek: a tanítónő eltapsol nekem valamit, és azt várja, hogy csináljam utána. Emlékszem mélységes értetlenségemre: mégis mit képzel? Alibiszerűen azért most is tapsikolok, és gügyén mosolygok hozzá. Vilmácska már a szőnyeg másik vége felé kúszik, ahol kiszúrt magának valami potenciális játszótársat. Próbálom visszarángatni, mégis csak együtt volnánk. A kobzos (nem lantos) hölgynek végül megesik rajtam a szíve, és hangszerét Vilmácskára cseréli. Gyermekem boldogan lovacskázik, végre nem csak tátognak neki. Az a baj, hogy aztán megint kobzozás következik. Villámgyorsan végiggondolom, kit hívhatnék fel, és kizárásos alapon a feleségemre esik a választásom. De ő ugye nem hallotta a reggeli fantom-sírást, és még mindig pizsamában van. Visszavonulunk a hátsó sorokba, ahol kissé felbátorodva búgom Vilmácska fülébe a kis kece lányomat. Egész meggyőző lehetek, mint népies Nick Cave, mert amikor órákkal később lejátszom az ominózus dalt, Vilmácska cinkosan tekint rám, leteszi a kenyerét, és tapsolni kezd.