Barry White is dead

Vilmácska vibrátója lebeg az alkonyi napsütéssel és kenyérmorzsával telehintett, tömörfa asztalon, mint Isten lelke a vizek felett. Mostanában szeret a hangjával játszani, gondolom, lassan el kell döntenie, hogy milyen legyen. Mármint a hangja. (Én máig nem döntöttem el, hogy milyen legyek, mégis csak egyféleképpen tudok megszólalni. A sokáig nyitva hagyott kérdések idővel maguktól bezárulnak, amin persze joggal értetlenkedik az ember. A mezőgazdasági feladatok például mindig elkerültek, akárcsak a nagy lélekjelenlétet igénylő helyzetek, de sosem jelenteném ki, hogy nem leszek vadakat terelő juhász, esetleg tűzoltó. Jó, Párizsban talán nem. A negyven feletti tűzoltók itt gyanúsan eltűnnek a színről, csak a darázsderekú, duzzadó bicepszű fiatalok árasztják el csapatostul a parkokat, egyen sortban kocogva, kezükben a kötelező walkie-talkie-val. Az idősebbek vajon mind telefonközpontosok vagy egy rejtélyes tűzszertartás keretében áldozzák fel őket? A pásztorkodás ellenben kortalan, és az antiszociális allűrök kifejezetten kapóra jönnek.) Hamisan visszaénekelem tehát a próba-trillákat, amin Vilmácska jól mulat. Bedob egy áriát, és visszakap egy Cseh Tamás-számot. Persze nem lenne ezzel semmi baj, ha világéletemben nem Barry White akartam volna lenni.