Mennybemenetel

A fekete házaspár a három meglepően egyforma kisgyerekkel hiába állta ki a sorát, a begördülő taxi nem veszi fel őket: túl sokan vannak. Mire a következő autó felé fordulnak, már két szemfüles nyugdíjas pakol frenetikusan a csomagtartóba. A kopasz fekete joggal üvöltözik, annál is inkább mivel a harmadik, sőt, a negyedik taxi sem akarja elszállítani őket. Amikor meglátom a kezében a kártérítéses borítékot, amellyel az SNCF a Brive-la-Gaillarde-Paris viszonylat utasait (azaz minket) akar féken tartani, az anyázást is rögtön megbocsátom. Ezek szerint ezek az egyforma fekete kisgyerekek is hat és fél órát zötykölődtek, mint Vilmácska, akinek kispárna méretűre duzzadt pelenkájából csendesen csordogál a pisi. A mögöttünk álló napszemüveges, kamionsofőr-bajuszos amerikai egyelőre vidáman nevet. Milyen murisan végződik ez az áldozócsütörtöki hosszú hétvége. Számára akkor fordul komolyra a helyzet, amikor a kutyája után szomorúan ügető vak és a begipszelt lábbal sántikáló utazó után azt az aggódó édesanyát is magunk elé engedjük, akinek kisfia állítólag tizenöt perc múlva szállna fel az Orlyról. Miközben az amerikaiak pánikszerűen (és némileg szemérmetlenül) lecsapnak legújabb potenciális taxinkra, egy jó bőrben lévő, középkorú asszony bánatosan nyújtja felénk mozgáskorlátozott igazolványát. Ilyen szép egyetértésben, azt hiszem, még sosem mondtunk valamire nemet. Ilyen gyorsan még nem pakoltam szabálytalan alakú tárgyakat szabványméretű csomagtartóba. Mielőtt bokázni kezdene az Addams Familyből ismert, testetlen kéz vagy tökéletes franciasággal szólítana meg egy beszélő kutya, nagy nehezen kifordulunk az Austerlitz pályaudvarról. Elégedetten nyugtázom, hogy csak a combom lett pisis, és a fekete családot végre felveszi egy Renault Espace.