Hazafelé

A komótosan, de kitartóan szemerkélő eső egészen valószerűvé duzzasztotta az Île de la Cité terepasztal-díszletei között csörgedező folyót. A 96-os busz bele-belefejel a nedves sötétségbe, de nem tud igazán megindulni. Az utasok közül ezúttal hiányoznak a szokásos őrültek, a fiatal kínai nem sziszeg kígyószerűen, a túlrúzsozott hölgy sem köszönti illedelmesen a kapaszkodót. (Biztos más munkarend szerint dolgoznak.) A Théâtre de la Ville-ben Willem Dafoe játszik, bár én egy szimpla mozival is kiegyeznék. A fény városán úgy vágunk át mint egy tengeralattjáró az óceán mélyén. Persze mindenkinek más jelent csillogást, nekem például a reggelre pihe-flitterekkel borított, rózsaszín Doliprane (paracetamol) cukormáz. (Egy fecskendőszerű adagolóval lehet szájba juttatni, jobb híján arcra, pizsamára kenni.)