Premier degré

Az eső ugyanúgy hozzátartozik ehhez a városhoz, mint a rosszul záródó, (szép) régi ablakokon besüvítő huzat. Mégis mindenütt teraszok harapnak a járdába, mintha a fejünkre omló, szürke ég csak múló kellemetlenség lenne. Valahogy úgy, mint a végtelen apérókon tapasztalt kínzó éhség, amelyről senki sem akar tudomást venni. Ahogy az ezerféle formában csepergő, zuhogó, szitáló eső mossa el a párizsi kutyák laza székletét, a mindennapok bosszantó ellentmondásait a helyiek frappáns megjegyzéseikkel oldják humorrá. Ezt jó volt leírni, de sajnos nem igaz. A bölcsőde bejáratánál például egy sámli méretű székre kell lehuppanni - gyerekkel a kézben – és felcibálni cipőnkre a 37-es lábra tervezett anyag-zsákocskát (hogy ne vigyük be a koszt oda, ahonnan a fülbevalók és a cumitartó műanyag láncocskák is kiszorulnak, de a vírusok szabadon garázdálkodnak). Ebben a pozitúrában (fenekem bokamagasságban, gyermekem feje csúnyán hátrabicsaklik) odaszólok a szomszédos hobbit-széken izzadó kollégának: „Néha arra gondolok, hogy kandi kamerával figyelnek minket”. A jól szituált apa elgondolkozik, majd azt mondja: „Nem, nem hiszem.”